2018. április 6., péntek

"Ez az álom, ez az élet..." - Metallica (2018. április 5. Budapest)


Ahogy múlt héten ígértem, a Metallica budapesti fellépéséről is jelentkezem egy beszámolóval. Alig telt el néhány nap Bécs óta, így még mindig elég frissnek számít az ott kapott élmény. Ennek ellenére megpróbálok objektíven közelíteni a pesti koncerthez. Szóval lássuk milyen is volt.

Mivel már többször jártam a Papp László Sportarénában, azt gondoltam nem érhet meglepetés. A 2013-as „szép” emlékű Slash koncert óta, amikor is a teljes biztonsági szolgálat leszerepelt a beengedésnél, már óvatosabban és előrelátóbban közelítek az itthoni koncertek felé. Tartottam tőle, hogy ebben az esetben lejátszódhat egy hasonló affér, elvégre a bolygó egyik leghatalmasabb zenekara érkezik vissza Budapestre bő nyolc év után.

Hasonlóan Bécshez, dél körül értem ki az Arénához, ahol egy jóval nagyobb tömeg fogadott. Körülnézve –pontosabban hallgatva- arra lettem figyelmes, hogy magyar szót csak hellyel-közzel lehetett elcsípni: többségében voltak a keletről érkezett vendégek (orosz, ukrán, román, stb.), ami valahol mondjuk nem volt meglepetés, mert a turné ezen szakaszának ez volt a legkeletebbi állomása. Ezzel a ténnyel nem is lett volna semmi baj, ha a „derék” turisták nem viselkednek úgy, ahogy. Szerencsére csak ideiglenesen voltunk kénytelenek eltűrni őket, mivel a későbbi kavarodásban nyomuk veszett.


Szóval. Nem kellett sokat várnom, amikor máris ismerősökbe botlottam, aminek –vagyis akiknek- köszönhetően gyorsabban teltek a percek. Egy ideje bevett szokás Arénás koncerteknél, hogy a metrónál lévő kaput csak délután nyitják ki, amivel valószínű egy nagyobb fennakadást okoznak azon a zsebkendőnyi területen ott lent. Lényeg a lényeg, 15:00-kor megnyíltak a kapuk, és lehetett menni/kocogni/szaladni/rohanni a kordonokhoz. Itt kezdődött aztán az igazi kálvária.

Amennyiben az ember jó helyet akar kifogni, együtt kell élni azzal, hogy egy koncertnél ez a rész a legidegtépőbb. A várakozás. Hiába volt infó róla, hogy 18:30-kor lesz a hivatalos kapunyitás, a biztonságiaknak sikerült összezavarni a tömeget, néhány légből kapott fals adattal. Először 16:30, majd 17:00, végül 17:30...Itt a piros, hol a piros ugyebár. Úgy voltunk vele, hogy lesz, ami lesz, úgyis észrevesszük, ha történik valami. Végül 17:45-kor történt meg a csoda, nagy kínszenvedések árán megnyitották a kordonokat. (A tömegnek hiába mondták, hogy hátrébb, mert nem tudnak nyitni, ők inkább jöttek előre. Ez rohadt kellemetlen dolog tud lenni.) Szerencsére sikerült megfogni az összesereglett embercsoportot, így viszonylag nyugisan lehetett befelé menni. Legalábbis addig, amíg megvolt a motozás és a jegyellenőrzés. Utána nem az üvegajtókhoz kellett caplatni, hanem le a garázsszint felé, ahol egy újabb kapuba ütköztünk. Ahogy rohantak le az emberek, és látták a zárt kaput, kezdett eldurvulni a szituáció. Folyamatos volt a „Nyissák ki!” skandálás, illetve arra is történtek konkrét célzások, hogy a biztonságiak édesanyja mivel keresi a kenyerét.


Az utolsó „akadály” végül 18:35-kor nyílt meg, ahonnan már csak a koncertterembe kellett bejutni. Egy kisebb sprint után sikerült jó helyet kifogni, közvetlenül a színpad egyik sarkánál. Pont ellenkező oldalon, mint ahol Bécsben álltam. A benti várakozás már semmiség volt, mivel alig 50 perc után már kezdett is az előzenekar, a norvég Kvelertak. Bécshez képest nem tudok sok újat elmondani, talán annyit, hogy itt jobb volt a hangosítás, de egyébként fullra ugyanazt a szettet játszották, mint múlt héten. Jó volt, most is tetszett a koncert!

Az átszerelés viszonylag hamar lezajlott, de valami oknál fogva a kezdés mégis csúszott 20 percet. Amikor végül felcsendült az It’s A Long Way To The Top a nézőkőn érezhető izgalom söpört végig. Majd elsötétült minden és felcsendült az Ecstasy Of Gold, ami ismételten libabőrt okozott, a Metallica tagjai pedig befutottak a színpadhoz a kijelölt területen. Hetfield után most a basszeros Trujilloval sikerült lepacsiznom, a többiek a másik irányba mentek. Az intro lecsengése után rögtön bele is kezdtek a Hardwired-ba, a jelen lévő nézőkből pedig egy tizedmásodperc alatt szakadt ki nyolc év várakozásának minden pillanata. Azt az üdvrivalgást szerintem a határokon túl is hallani lehetett! A program eleje ugyanaz volt: a Hardwired-et az Atlas, Rise!, és a Seek And Destroy követte. Utóbbi dalnál kezdett először bedurvulni a közönség, de szerencsére nem ANNYIRA, hogy ne lehessen kibírni. A Seek után megkaptunk még egy őskori thrash opuszt a Hit The Lights képében, amire én speciel egyáltalán nem számítottam, de nagyon örültem neki. Igaz a második szólót Kirk benézte, és egy ütemmel később szállt be, de ilyen előfordul. :)


Mivel a következő dal is vetésforgóként cserélődik koncertenként, csak tippelni lehetett mi fog következni. Bécsben a Fade To Black volt, Prága a Welcome Home (Sanitarium)-ot kapta, így nálunk nem lehetett tudni, hogy mit fognak játszani, az Unforgiven-t tartottam sanszosnak. Egy pár másodperces introféleség után azonban végül a Welcome Home érkezett a maga teljes valójában. Hetfield a dal nagy részét pont velem szemben énekelte végig. Ezt a számot most hallottam élőben először, és jobban megfogott, mint múlt héten a Fade To Black, pedig utóbbi az egyik kedvenc ’tallica dalom.

A Now That We’re Dead most is nagyot szólt a közepébe ágyazott dobbemutatóval karöltve, a hátborzongás azonban a Dream No More-nál jött, ami az egyik legjobban sikerült darab az „új” lemezről. Igazi középtempós döngölés, a la Sad But True. Számomra a koncert egyik legjobb pillanata volt! Persze nem engedtek a gyeplőből, a For Whom The Bell Tolls még rásegített a nyakfájásra, a Halo On Fire pedig most is csúcspontnap számított.

És akkor, amire mindenki várt: ezer meg egy teória gyártódott, hogy mi lesz az a dal, amit mi magyarok megkapunk ajándékba Kirk-től és Rob-tól. A legtöbben -köztük én is- a Gyöngyhajú lányra tippeltek, esetleg a Tavaszi szélre. Végül egyik megoldás sem jött be, de ami jött, arra azt hiszem NAGYON kevesen számítottak. Az elhangzott dal végül nem volt más, mint a Tankcsapdától a Legjobb méreg, aminek kezdő hangjaira egy emberként ment le hídba a közönség. (Egyébként a TCS is jelen volt a koncerten, fogalmam sincs mi játszódhatott le bennük e közben. Lukács Laci nyilatkozta koncert másnapján reggel, hogy megkönnyezte a dolgot.) Robert egyébiránt teljesen jól elénekelte majdnem az egész dalt, itt-ott halandzsázott csak, de ez teljesen mindegy, úgyis vele énekelt mindenki. Le a kalappal, nem semmi dolgot produkáltak!


A menetrendszerű feldolgozás ismételten a Breadfan volt, ami helyett én mondjuk szívesebben hallgattam volna mást, de végül is nem oszt nem szoroz. Mivel Bécsben a Memory Remains volt terítéken, így borítékolható volt, hogy nálunk a Fuel fog elhangzani. Ennek kifejezetten örültem, bár azt se bánnám, ha megmozgatnának még néhány tételt a Load-ReLoad kettősről. Egy Better Than You esetleg, vagy King Nothing?

Innentől fogva pedig ugyanaz volt a menetrend, mint a turné többi állomásán: Moth Info Flame a most is állat minidrónos látvánnyal, egy 12 éves, első sorban álló kissrácnak dedikált Sad But True-val, majd a végén a One-Master Of Puppets kettőssel. Az egész koncerten talán utóbbinál volt a leghangosabb a közönség. Az utolsó hangok lecsengése után a zenekar elköszönt, de még hátra volt a ráadás. A Spit Out The Bone úgy fest –szerencsére- bebetonozódik a programba, ezt talán jobban is játszották most mint Bécsben, a Nothing Else Matters-Enter Sandman kettős pedig feltette a koronát az estére. A Sandman után most is percekig a színpadon maradtak, kiszórták a szokásos cókmókot (pengetők, dobverők, csuklószorítók), majd elköszöntek tőlünk.


Adódik a kérdés, hogy az általam látott két koncert közül melyik tetszett jobban. Őszinte leszek, fogalmam sincs. Mindkettőnek voltak olyan pillanatai, amelyek egyszeri, megismételhetetlen élményt nyújtottak. Ilyen volt pl. Pesten, amikor Hetfield viccelődött azon, hogy mennyi idős ember van jelen, miközben bőszen mutogatott a túloldalt közönséggel „pofátlankodó” Lars Ulrich-ra. Aki egyébként fiatalabb, mint James. :) A színpadról áradó hangulat mindenhol átragadt a közönségre, nálunk talán egy kicsit jobban is megvolt ez a jelenség, ezáltal a közönség is aktívabb volt. Ezt egyébként ők is megjegyezték, tetszett nekik a dolog.

Egy szó, mint száz, lezárult tehát egy évnyi várakozás. Nagyon sok minden történt ebben az időben, mióta megvettem a jegyeket. Sokszor fel se tűnt, mennyire peregnek a napok, és mire észbe kaptam már belátható távolságon belül voltak a koncertek. Annyi viszont biztos, hogy ez a két este életem egyik legnagyszerűbb koncertélményét adta, és csak reménykedni tudok, hogy a folytatásra nem kell majd éveket várni!

„Metal Up Your Ass!”

2 megjegyzés:

  1. A Spit-et rettenetesen vártam már és szerintem sokkal összeszedettebb lett mint Bécsben. Érdekes módon Stuttgart-ban Ápr 7-én kimaradt a setből...bár ott dupláztak másnap, abban benne volt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is így látom, Bécsbe néhol sikerült bemenni az erdőbe, de ez ott és akkor nem zavart :) Ahol dupláznak, ott általában rendesen felforgatják a dalok listáját, valószínű ezért maradt ki.

      Törlés