2017. július 13., csütörtök

Illúzióra éhesen - Guns N' Roses (2017. július 10. Bécs)

Azt hiszem, ismét bajban vagyok. Már megint honnan kezdjem el, hogy álljak neki az írásnak?! Mindig ez a legnehezebb rész: egy koncert után szavakba önteni az átélt élményeket. Aki ismer, tudja, hogy a Guns N’ Roses életem legmeghatározóbb zenekara. Amikor tavaly híre ment a fél-újjáalakulásnak, őszintén szólva vegyesek voltak az érzéseim és ez az emóció elkísért egészen a koncert napjáig. (Erről korábbanírtam is egy eszmefuttatást) Nyilván nem akartam kihagyni, legbelül megvolt a kíváncsiság, de úgy indultam neki az egésznek, hogy adjunk egy esélyt a dolognak, akár még jó is lehet. Végeredményben azt kell mondanom, hogy…

Na de ne rohanjunk ennyire előre! A koncert előtti nap érkeztem meg az osztrák fővárosba, ha már úgy esett, hogy hétfőn lesz az esemény, gondoltam megtoldom egy nappal. Szikrázó napsütésben indultam el a szállásom felé, de az időjárás már itt megtréfált, ugyanis félúton járhattam, amikor leszakadt az eső. (A elkövetkező 48 órában nem utoljára…) Szerencsére sikerült egy kisebb zugot találni, ahol megvárhattam, amíg eláll, és végül szárazon érkeztem meg a szállodába.

Becsekkolás után sokat nem időztem, ugyanis körül akartam nézni kicsit, hogy másnapra letisztuljon a kép mi, merre és hogyan lesz. Amikor a stadionhoz értem elsőnek rögtön magyar szó ütötte meg a fülem, amin valamiért nem lepődtem meg. :) Érezhető volt a levegőben, hogy valami készül, de arra, ami végül kerekedett az egészből, még én sem számítottam.


Másnap olyan sokáig húztam a felkelést, amennyire csak lehetett, mivel a korábbi tapasztalataim alapján várható volt, hogy éjjelre, amikorra befejeződik a koncert, már igencsak kimerült leszek. A helyszínre persze a legnagyobb forróságban, délután 1-kor indultam útnak, sose lehet tudni, mi fog ott várni alapon. Laza fél óra séta után megérkeztem, és örömmel konstatáltam, hogy nincs feldühödött tömeg „Nyissátokmárki!” címszóval, mindössze páran lézengtek a stadion környékén. Bőven volt idő elmenni a szomszédos plázába üdítőért és kicsit sétálgatni.

Ahogy telt az idő, kezdtek szállingózni az emberek, én meg teljesen úgy éreztem, mintha visszarepültem volna az időben: mindenhol bandanák, valamint derékra kötött kockás ingek tömkelege. Sőt! Voltak, akik igyekeztek ezen is túltenni, egyenesen Axl elhíresült „skótszoknya-bakancs-Kill Your Idols póló” kombóba öltöztek fel. :) A helyszínen méterenként álltak a sörös- és kajáspultok, olyan volt az egész, mint egy nagyobbfajta kertiparty. Időközben felállították a merchpultokat is, és miután végignéztem a kínálatot, gondoltam megajándékozom magam egy pólóval és egy sapkával. Bentről már kihallatszott a zenekari beállás, játszottak részleteket a  Civil War-ból, a Rocket Queen-ből, a There Was A Time-ból, és végigtolták Duff énekével az Attitude-ot.

Mindezek után szépen visszaslattyogtam a kordonokhoz, de a kiírt 17:00 órás kapunyitás még mindig távolinak tűnt. 16:00-kor aztán hirtelen megnyitották a "sorompókat", a tömeg pedig megindult előre, ahogy annak rendje s módja. Sokat nem lehetett haladni, mivel a stadion bejáratával szemben voltak a jegyellenőrző pontok, így csak annyit értünk el vele, hogy egy viszonylag szűk helyre zsúfolódott be X ember. Ezután következett a nap első negatívuma. (A másodikról majd később…) Fél perc alatt olyan vihar kerekedett a semmiből, hogy kis túlzással: ha itt forgatják az Estranged videoját, Axl és Slash nyugodtan megcsinálhatta volna a tengerbe ugrós, ill. onnan kiemelkedős jelenetét. Mivel nem akartam megkockáztatni egy újabb megfázást, így többedmagammal inkább  kimásztunk a kordonon, hogy fedett helyre menjünk. Az égiek végül megkönyörültek, saccra fél óra után elállt az eső és kisütött a nap.

Gyanítom ennek köszönhetően, de csúszott a kapunyitás, igaz mindössze 20 percet. A beléptetés viszonylag simán és gyorsan ment, de a korábban történt tragikus események miatt alaposan megnéztek mindent, maximum övtáskát lehetett bevinni, az esernyőket is kidobatták. Beérve a stadionba már lézengtek néhányan, de még kényelmesen besétálva is sikerült jó helyet szerezni és venni egy italt. (Első sorra esély se volt, azt már elfoglalták a „VIP”-sok)


Közben sikerült összeismerkedni néhány honfitárssal, így azért gyorsabban ment az idő, amíg vártunk a kezdésre. Mint minden koncerten, itt is volt előzenekar, rögvest kettő is. Az elsőnek fellépő Tyler Bryant And The Shakedown őszintén szólva nem hagyott mély nyomot bennem. Retrosra vett dalok, egy viszonylag szuggesztív frontember, de semmi olyan, amit ne hallottam volna korábban másoktól. Egy klubban lehet jobban működnének, ez a terep érezhetően nagy falat volt nekik. Rendes srácoknak tűntek, épp csak esélyük se volt ilyen szerepkörben. Az udvarias taps azért megvolt a közönség részéről, de üdvrivalgás csak akkor alakult ki, amikor megkérdezték, hogy várjuk e már a Guns N’ Roses-t…

A következő fellépő a Wolfmother volt, aminek külön örültem, lévén az eddigi lemezeiket rongyosra hallgattam. Korábban már láttam őket önálló koncerten, az ott elhangzott dalok egy keresztmetszetét kaptuk most meg, épp csak a zenekar tűnt kissé enerváltabbnak. A közönség láthatóan nem nagyon ismerte a dalaikat, de a Woman-re és az utolsónak elhangzó Joker And The Thief-re azért kicsit sikerült megmozgatni a szépen gyűlő tömeget. Titkon reméltem, hátha kijön Slash egy By The Sword-re, mint ahogy megtette korábban, de ez végül hiú ábránd maradt. Inkább bízok egy következő önálló koncertben a közeljövőben!

Az átszerelés közben már érezni lehetett a vibrálást a levegőben, főleg amikor a kivetítőn eldördültek a fegyverek, majd megszólalt a Looney Tunes intro. :) Aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a Guns N' Roses a kiírt kezdés előtt (!!!) 5 perccel kisétált a színpadra és belecsaptak az It’s So Easy-be, a stadion meg ezzel egy időben felrobbant az energiától. Az elején említett szkepticizmusom gyakorlatilag másodpercek alatt konvergált le mínusz húszra, a szóló előtti „Why don’t you just…Fuck off” résznél már a többiek kezével együtt lendült magasba a kinyújtott középső ujjam. Rendkívül feszesen tolták, és gyakorlatilag szünet nélkül folytatták a Mr. Brownstone-nal, majd az „új lemezes” Chinese Democracy-val. Érthető miért ezekkel a dalokkal indulnak a koncertek, az énektéma mindegyiknél mélyebb tartományban van, ezáltal van rá idő, hogy Axl hangja bemelegedjen.

A nyitó hármas után érkezett a Welcome To The Jungle, az elején a már védjeggyé vált Do you know where the fuck you are? You're in the jungle baby! Wake up! Time to Die!” beköszönéssel. Amennyiben valakinek nem esett még le milyen koncerten van, az egészen biztos, hogy itt már kezdett rájönni. Majd érkezett a Double Talkin Jive, igaz nem nyújtották el annyira mint a hőskorban, de Slash itt szólózott egy kellemes hosszúságút. (Csak az a rohadt eső ne eredt volna meg ismét…) A Better-nek egy baromi jó felvezetést találtak ki, sokkal dögösebben szólt élőben, és így elviselhetőbb is az egyébként (szerintem) roppant bugyuta gitárintro. Ennél a dalnál esett le valójában, hogy az eddig leginkább csak statisztáló Richard Fortus milyen mesterien bánik a hangszerével, a váltott szóló Slash-el brutálisan eltalált volt!


Majd jött a koncert első monumentálisabb tétele, nevezetesen az Estranged a maga kitörölhetetlen gitármelódiáival. Sokaknak ez számított a csúcspontnak, engem azonban a rá következő Live And Let Die taglózott le. Mindvégig úgy voltam ezzel a dallal, hogy inkább csak elhallgattam, sose volt nagy kedvenc, azonban Axl itt akkorát repesztett benne többször is, amitől szó szerint libabőröztem! Itt éreztem azt, hogy ismét a régi időket idézi a hangja.

A Rocket Queen-t ugye Slash is játszotta a Conspirators-al, ahol a végére kissé elszaladt vele a ló, lévén az utolsó turnén már átlag 20 percre nyújtották el a dalt, ami sajnos unalomba is fulladt sokszor. Itt szerencsére sikerült megtalálni az arany középutat, főleg, hogy a két gitáros egymásnak passzolgatta a szólókat a dal közepére beiktatott pluszrészben. A soron következő You Could Be Mine szimplán elkapott mindenkit -az ugye megvan, hogy a Terminátor 2-be a GN’R miatt írták bele a legendássá vált jelenetet, amikor Schwarzenegger egy rózsákkal teli dobozból veszi elő a puskát?!-, hogy aztán a Duff által énekelt Misfits feldolgozás Attitude zabolázatlansága megtépjen és félholtan vágjon földhöz.

A This I Love-ot az újabbkori Axl szerzemények közül az egyik legjobbnak tartják. Én sosem voltam ezen az állásponton, számomra mindig is túl szirupos volt a dal, és ezen a koncert sem változtatott. Annyira legalább jó volt, hogy szusszanhattam kicsit. Axl amúgy egész szépen hozta a nem épp egyszerű énektémákat, Slash viszont úgy bement az erdőbe a szólónál, ahogy a nagykönyvben meg van írva. :)

A következőnek érkező Civil War-nál persze előkerült a kétnyakú Guild gitár, itt még a felvételről megszólaló bevezető szöveget is harsogták a nézők, a dal katartikus ereje pedig ismételten elvarázsolt. A Yesterdays egy aranyos kis dal, jól esett hallani, bár különösebb nyomot nem hagyott bennem.

Nem úgy az utána érkező Coma! Hatalmas nagy húzás volt, hogy ezt a dalt betették a programba, a fénykorban mindösszesen három alkalommal adták elő, most meg minden koncerten állandó szereplő. Nálam, ha fogalmazhatok így, itt gurult el a gyógyszer, akkora húzás van ebben a riffben, hogy aki nem mozdul be rá, az menthetetlen. A 10 perces dal jó esetben 3 percnek tűnt, ha nem játszanak semmi mást, már ezért megérte volna elmenni a koncertre!


Majd Axl szusszanhatott egyet, ugyanis ahogy a ’90-es években is, itt is menetrendszerűen jött Slash gitárszólója, melybe a többiek is bekapcsolódtak. Néhány perc után a jammelés átváltott a Speak Softly Love-ba, vagy ahogy a többség ismeri, a „Keresztapa szóló”-ba. Slash itt kissé átvariálta az elejét, ami csöppet furán hatott, de el nem vett az értékéből. Ahogy ezután várható volt a Sweet Child O’ Mine következett, itt még az is énekelt, aki eddig néma csendben, faarccal állta végig a koncertet. A dalról nyilván semmi újat nem lehet elmondani, rocktörténeti klasszikus, pont. Szerencsére Axl is átvitte a lécet, pedig néhány régebbi felvételen még a falat lehetett vakarni az énekteljesítményétől.

A vicces szövegű Used To Love Her nem várt meglepetés volt, az albumon hallható verzióhoz képest egy nyersebb formában szólalt meg, amit az igencsak bebikázott Out Ta Get Me követett. A Coma után itt forrt fel másodjára az agyvizem. :)

Innentől gyakorlatilag slágerparádé volt terítéken, bár előbb Slash és Fortus előadta a Pink Floyd klasszikus Wish You Were Here-t instrumentális formában, észveszejtő volt, amilyen játszi könnyedséggel adogatták egymásnak a köröket. Mindeközben már készítették elő a terepet a másik nagyeposznak, a színpad alól kiemelkedő zongorából nem volt nehéz kitalálni, mi fog következni. Majd jött is a maga teljes valójában (egy Layla introval megtoldva) a valaha írt egyik legszebb dal, a November Rain. Pár éve egy forintot se adtam volna azért, hogy ezeket a halhatatlan témákat még Slash gitárjából fogom hallani, nem is úsztam meg, hogy ne libabőrözzek gyakorlatilag végig. Körbenézve gyönyörű látványban lehetett része az embernek, a sötétben világító megannyi öngyú…, akarom mondani telefon csodás panorámát nyújtott.

Szintén csúcspont volt a Soundgarden egyik legnagyobb slágerének számító Black Hole Sun előadása, sajnos a programba kerülésnek szomorú apropója, hogy nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt az aranytorkú frontember Chris Cornell. Méltó megemlékezés volt, bár jobban örültem volna, ha nem kell hallanom a dalt. Pontosabban nem ilyen apropóból.

A következőnek érkező Knockin’ On Heaven’s Door („nak-nak”) valamiért nem hozta meg azt a katarzist, amit vártam tőle, valahogy nem sikerült most annyira elkapniuk, bár rossznak semmiképp nem nevezném. Nyilván kötelező darab, és ebben a dalban lehet a legjobban megénekeltetni a közönséget. Nem úgy a ráadás előtti utolsó dal, minden kannás borok himnusza, „A” rock n’ roll szerzemény Nightrain. Ez simán akkorát ütött a végén, mint a cucc, amiről elnevezték. Aztán zenekar le, fények leolt, és követelni kellett a ráadást, így mégse lehet vége!

Nem is kellett sokat várni, jöttek vissza akusztikus gitárokkal felszerelkezve, hogy kapjunk egy gyönyörű Patience-t. Nagy ötlet volt, hogy a kivetítőket is kikapcsolták közben, csak a három gitárosra és az énekesre irányították a fényeket. Kis túlzással tökéletes tábortűzi hangulatot varázsoltak.

A The Who-tól kölcsönvett The Seeker-nek nem igazán értem a helyét a setlistben, valószínű Axl-nek lehet fontos a dal, mivel már évekkel ezelőtt is játszotta az éppen aktuális felállással. A végére pedig nem is maradhatott más, mint a legeslegnagyobb kedvencem, a himnikus Paradise City, a végén konfettiesővel. Tökéletes lezárása, egy közel tökéletes koncertnek.


Na de, hogy ne legyen még vége a mesének, szeretnék elmondani néhány dolgot. Elsőnek gyorsba egy negatívumot. A közönség egyszerűen szörnyű volt, legalábbis körülöttem. Soha nem fogom megérteni, miért van az, hogy valaki kifizet súlyos összegeket egy koncertért, előreáll, és gyakorlatilag fel sem pillanat a telefonjából. Láthatóan baromira unták az egészet, és csak arra az 1-2 dalra vártak amit ismertek, a többit inkább csak igyekeztek "átvészelni". De legalább majd lehet lőni a hesstegeket, hogy ott voltam. Na jó, befejeztem.

Amint az írás elején már említettem, voltak fenntartásaim. Nem véletlenül, ugyanis ami az utóbbi évtizedekben Guns N’ Roses néven működött, az inkább volt egy világszínvonalú tributebanda, mint egy élő, lélegző rockzenekar. Amikor tavaly híre ment az összeborulásnak, nyilván sajnáltam, hogy nem az eredeti ötös állt össze Izzy Stradlin-nel és Steven Adler-el. Előbbi állítólag anyagi nézeteltérések miatt maradt ki, utóbbi pedig néha fellépett a zenekarral 1-2 dal erejéig, de valószínűsíthető, hogy állapota miatt nem bírta volna végig a koncerteket. Főleg, hogy átlag 3 órákat játszanak esténként, nálunk is 2 óra 50 perc körül volt a teljes műsoridő. Szóval, ha már mindenképp így alakult, talán a lehető legjobbat sikerült kihozni a dologból. Richard Fortus nem véletlen van ott, ahol, én ezen a koncerten döbbentem rá, mennyire képzett és jó gitáros! Hihetetlen összhangban játszott együtt Slash-el, láthatóan jól kiegészítették egymást. A dobos Frank Ferrer leütötte amit kellett, de semmi extra nem volt a játékában. Szívesebben láttam volna helyette Matt Sorum-ot, de a szabadszájú dobossal köztudottan nem jó a frontember viszonya. Az Axl után legrégebb óta a bandában zenélő Dizzy Reed billentyűs hozta a szintet, ha kellett vokálozott vagy beszállt perkázni. Ami Melissa Reese-t illeti (Szinte hihetetlen, egy csaj a Guns N’ Roses-ban!?) egészen eddig fogalmam se volt róla, miért is vették be, de itt értelmet nyert a szerepe. Kellett egy magasabb női hang, hogy kisegítse Axl-t a magasabb vokálokkal. Ezeket leginkább a Live And Let Die-nál és a November Rain-nél lehetett érzékelni.

Ami a három főkolompost illeti: Slash volt mindig is (és valószínűleg marad is) a kedvencem, játéka ismételten lenyűgöző, még ha néha be is csúszott egy-egy vendéghang, de ez hozzátartozik, ettől felismerhető a stílusa. Ezúttal mintha kicsit fásultabbnak tűnt volna, még magához képest is befelé fordulóbb volt, inkább egyszerűen csak belemerült a gitározásba. Néhány éve a Conspirators-os koncerteken valahogy felszabadultabbnak láttam. Persze lehet, csak szimplán fáradt volt. Ettől függetlenül jó volt ismét élőben látni!

Axl-tól fogalmam sem volt mit várjak, mióta tart a turné, szándékosan nem nagyon nézegettem videokat a koncertekről, ezért aztán különösebb elvárásaim se voltak, de ekkora pozitív csalódásra nem számítottam! Úgy tűnt megbékélt önmagával és a világgal, végig roppant kedélyesnek tűnt, a hangja pedig tele volt erővel. Néha persze előjöttek a fejhangok, de nem zavaró formában, a néhány évvel ezelőtti horrornak nyoma sem volt. Attól különösen lementem hídba, hogy egy-egy dal végén a tapsnál Axl meghajolt, és megköszönte a közönség szeretetét. Érted…Mindezt Axl Rose-ról írom! (Az meg már csak hab a tortán, hogy az egész turnén egy percet se késett!)

A legnagyobb arc mégis a bőgős Duff McKagan volt. Akkora lazaság árad a fasziból, hogy az hihetetlen, a könyve elolvasása után pedig az is világossá vált számomra, hogy mekkora híró a pali. A basszusgitárja végig jól hallhatóan, kellő döggel röfögött, ami mellé sokszor iszonyat jó vokálokat is hozott. Nálam egyértelműen ő vitte este a prímet!

Szó mi szó: nem tudom, mit hoz a jövő. Lassan vége az Európa turnénak, és következik még egy kör az USA-ban, de ami utána következik, arról még senkinek sincs sejtése a zenekar tagjait kivéve. Személy szerint szeretném, ha Slash ismét elmenne konspirálni, de ha úgy döntenek, hogy Guns N’ Roses néven készülne egy új album, azt se bánnám. Csak ne legyen megint évekig tartó várakozás új zene nélkül. Van itt még kiaknázatlan kreatív energia bőven, kár lenne veszni hagyni!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése