2020. március 3., kedd

Többszörös szintugrás - "Lost Society-No Absolution" lemezismertető

Bár közmegegyezéses tény, hogy a rock illetve metal zene fénykora a ’80-as évekre tendálódott, folyamatosan bukkantak fel zenekarok, akik megreformálták az adott stílusirányzatot, vagy éppen nem csináltak semmi forradalmit, de piszkosul jó albumokat tudtak írni. (Egyelőre) utóbbi kategóriába sorolható a még mindig pofátlanul fiatal srácokból álló finn Lost Society is. Nem tudom mi van az északi levegőben, de nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi években sorra bukkannak fel a tehetségesebbnél tehetségesebb zenekarok ott, a messzi északon.

A 2016-ban kiadott legutóbbi Braindead lemezzel ismertem meg a zenekart, és az ottani nyitódal az I Am The Antidote azonnal két vállra fektetett. Olyat összezenéltek benne, hogy azonnal rákerestem az albumra, és végighallgatva azt, bizony kilóra megvettek. Az azt megelőző két lemezük is jó, bár homogénebbek, mint a Braindead és jelen írásom tárgya. A pályát nyers, színtiszta thrash metallal kezdték, a Fast Loud Death még ennek tökéletes lenyomata volt, melyben az eszement tempók és fiatalos lendület adta el a lemezt, semmint az eredetiségtől hemzsegő dalok. A rá következő évben megjelent Terror Hungry-nál pedig már elültették a csíráját annak, ami a későbbiekben aztán kibontakozott. Ott is végig ment a szögelés, de már tudtak hosszabb, komplexebb, ugyanakkor nem unalmas szerzeményeket írni.

A Braindead lemezzel aztán mondhatni újradefiniálták magukat: a thrash témák ugyan megmaradtak, de érezhető lassulás történt a dalok tempóját tekintve. Ezen felül hangsúlyosabb szerepet kaptak a gitárszólók és az énektémák is változatosabbá váltak, néhol még a tiszta hangszín is előkerült az üvöltés mellett. (Halld: Only (My) Death Is Certain) A három korong közül messze ezt hallgattam a legtöbbet, így amikor tavaly jött az infó, hogy elkészültek az új lemezzel, a felfokozott várakozás adott volt a részemről. Az első előzetes (mint később kiderült címadó) dalt pont akkor tették nyilvánossá, amikor Prágában voltam, így laptop hangszórón tudtam csak meghallgatni, de már ott is dobtam tőle egy hátast. Most pedig itt vagyunk bő fél év elteltével, immár a teljes lemez sokszori végighallgatása után. Melyről az első hallgatás óta sem változott nagyon a véleményem.


Még eredeti felállásban: Ossi Paananen (dob), Arttu Lesonen (gitár), Samy Elbanna (ének/gitár), Mirko Lehtinen (basszusgitár)

Az idejekorán jobb létre szenderült -szintén finn- Santa Cruz volt gitárosa Joonas Parkkonen volt a lemez producere, valamint külső dalszerzőként is besegített nekik. (És itt-ott gitározott is) Ami hallatszik a végeredményen, ez a lemez ugyanis a Lost Society eddigi legkerekebb, legkiérleltebb szerzeményeit tartalmazza. Már a nyitó Nonbeliever kezdése is megér egy misét: a komor hangvételű akusztikus gitáros/zongorás bevezető után rögtön berúgják az ajtót egy jól eltalált staccatos riffel. A refrénben rögtön feltűnik Parkkonen hatása, ilyen dallamos refrént ugyanis eddig még nem írtak egyetlen dalukhoz sem. A thrashes témákkal tarkított kiállás utáni váltott szólók hozzák a szokásos technikás, de nem túljátszott színvonalat.

A címadó No Absolution egy Iron Maiden-t idéző gitártémával nyit (igen, Wasted Years), hogy aztán elsüssék az album talán legdögösebb riffjét, ami  a maga egyszerűségében is zseniális. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez koncertfavorit lesz, tipikusan olyan dal, amire esélytelen, hogy ne kezdjen el az ember bólogatni. A refrén alatt játszott üreshúros gitártémák és maga a kórus is a zenekar új arcát mutatja, a gitárszóló pedig felteszi a koronát a dalra.

A Blood On Your Hands a lemez talán legzorallabb tétele, a végig eszetlen tempóban pörgő kétlábdobos témák alá egy Gojira ihletésű riffet kanyarítottak. A dal hangulatilag nagyon vadóc, az énektémák kellően agresszívre lettek véve, ami elsőre riasztóan hathat, de valahogy mégis pont ettől működik. A szóló előtti többkörös, sweepes felvezető szintén újdonság a fegyvertárban, ilyen hangulatú kvázi intrót korábban nem lehetett hallani tőlük.

Az Artifical volt talán az egyetlen szerzemény, ami elsőre nem nyerte el a tetszésem, de idővel jól összebarátkoztunk. A dallamos indítás után egy tappinges riffel támadnak, ami egy itt-ott metalcoreos hangulatú témába torkollik bele. A refrén ugyanakkor az egyik legdallamosabb az egész korongot figyelembe véve, érződik, hogy ezen a téren jobban kihasználták a Samy Elbanna énekes hangjában rejlő lehetőségeket. A gitárszóló pedig szintén tízpontos.



A dobpergetéssel induló Pray For Death egy modern metal témákat idéző gitártémával nyit, egyes énektémák pedig néhol a Bullet For My Valentine nevét juttatták eszembe. Eleinte kicsit kakukktojásnak éreztem, de többszöri hallgatás után már tökéletesen belesimult az album összképébe, még ha nem is ez a legkiemelkedőbb szerzemény a lemezen.

A baljóslatú gitártémák után igazi középtempós zúzdává fejlődik az Outbreak (No Rest For The Sickest). Ennél a dalnál a groove kapja a főszerepet, amiről egyértelműen a Pantera ugrik be, de a refrének alatti gitártémák némi stoner ízt is hordoznak magukban. Külön említést érdemel a dal vége előtti „blöe” kiállás, amiről akaratlanul is az Apey & The Pea (manapság Lazarvs) "melódiái" villantak be. (Halld: Death)

A középtempózás után aztán ismételten padlóig nyomják a gázt, a My Prophecy hadarós kezdését követően ismét egy irgalmatlan riffet szabadítanak a hallgatóra, mindezt egy betonozós dobtémával megkoronázva. A refrénre felengednek, az mocskosul ül a fülbe: az ének mellett pedig egyértelműen a levegősebbre vett dobtémák adják a dal sava-borsát. Más hangszereléssel ez a dal simán elment volna egy Santa Cruz lemezre is. Ha már az egyik dalszerző adott ugye…

A Mark Upon Your Skin hasonló felfogásban fogant, ez hangulatában közeli rokonságot ápol az előző lemezen hallgató Riot című dallal. Épp csak ez a szerzemény is kapott egy azonnal ható refréntémát a szaggatott gitártémák mellé. A szóló előtt pedig beleszőttek egy Maiden-re jellemző gitárharmóniát is! Maga a váltott gitárszóló pedig talán az egyik legjobb az egész lemezt figyelembe véve.

A következőnek érkező Worthless talán a Lost Society legszélsőségesebb dala, mely a Blood On Your Hands mellett a lemez legagresszívebb tétele is egyben. Ez ugyan nem olyan szélvész, mint említett társa, de irgalmatlan súlya van A refrénben death metalos, echte gyomorból jövő hörgéseket is hallani, de amennyire tudom, ez nem az énekes Samy Elbanna hangja, hanem az Amporphis frontember Tomi Joutsen-t halljuk. A dal közepén pedig ismét egy Gojira-tól importált szellősebb hangulatú riffet lehet felfedezni, mielőtt teljesen szabadjára engedik a kezüket a gitárnyakakon. A dal végi lelassult taktusok koncerten instant nyaktörést okoznak, erre fogadni mernék.


Lost Society 2020: immár Taz Fagerström dobossal (balról a második)
A Deliver Me nem sokat teketóriázik, mondhatni in medias res kezdenek bele. A dalt egyértelműen az énektémák, illetve a bridge alatt hallható gitármelódiák viszik el a hátukon. Még annak ellenére is, hogy a középrészbe beiktattak egy -a korai lemezeket idéző- hadarós thrash betétet. Többszöri hallgatás után azt mondanám ez a lemez egyik olyan dala, ahol Parkkonen valószínűleg jobban belenyúlt a témák kidolgozásába. Néhány taktus, ugyanis nagyon a stílusát idézi. Ami nem baj, sőt!

A lemezt záró Into Eternity pedig a legnagyobb meglepetés: ez az Apocalyptica-val megerősített szerzemény egyértelműen a zenekar eddigi legérettebb kompozíciója. A csellós bevezetőre egy teljes egészében tiszta hangnemű, mézédes énektéma érkezik, mely ismételten megmutatja, hogy mekkora tartalékok vannak még Samy torkában. Erről a dalról képtelen vagyok nem szuperlatívuszokban írni, itt egyszerűen minden a helyén van: a rögtön fülbe ragadó gitárriffek, a 100 pontos refrén, az ikergitáros melódiák, a nyugodt és dühödt részek váltakozása, a hangulat…Egyszóval pazar. Talán ez a zenekar első dala, ahol a tiszta ének nagyobb hangsúlyt kap az üvöltésnél, és azonnal érezni a szembeötlő fejlődést. Tökéletes albumlezáró, melynek lecsengése után az ember azonnal újra akarja indítani a lemezt.

Azt pedig mondani se kell, hogy az eddigi legjobban megszólaló LS korongról beszélünk -pedig a Braindead hangzása is tetszett-, ami hangzást Joonas Parkkonen alkotott, az egyértelműen a Bob Rock iskola mintapéldája: bombasztikus dobok, harapós gitárok, kristálytiszta megszólalás. A négy zenész is kitett magáért, mind hangszeres játék, mind dalszerzés tekintetében. Nincsenek felesleges egyéni villogások, annyit tettek hozzá magukból, amit az adott szerzemény megkívánt. (Apró adalék: a lemez megjelenése előtt két nappal érkezett a hír, hogy a zenekar doboscserére kényszerült. Az új dobosuk a -szintén- Santa Cruz-ból ismerős Tapani „Taz” Fagerström lett)

Mindent összevetve, számomra eddig egyértelműen az év első csúcsalkotása, melyet megjelenése óta gyakorlatilag egyfolytában hallgatok. Nagy utat tett meg a Lost Society az indulása óta, és kíváncsi leszek milyen, eddig fel nem fedezett ösvényekre fognak még rátévedni. Jelenleg egyértelműen a fokozatos fejlődés fázisában vannak, de momentán azt mondom, hogy legközelebb nagyon fel kell szívniuk magukat, ha túl akarják szárnyalni ezt a lemezt.



2020. február 9., vasárnap

Egyfolytában turnén - Uriah Heep (2020. február 5. Budapest)


Hiába az 50. évét tapossa a brit hard rock intézmény Uriah Heep, továbbra sem engednek pihenőt maguknak. Ahogy egyik pólójuk hátulján olvasható: „Always on tour”, ami abszolút fedi a valóságot. A két éve megjelent (amúgy bődületesen erősre sikeredett) Living The Dream lemezük piacra kerülése óta már a 3.(!) alkalommal járnak Magyarországon. Ugyan tavaly nem zarándokoltam el Mezőkövesdre, de a két évvel ezelőtt Budapesten látott koncertjük okán nyilvánvaló volt, hogy valamikor ismétlést kíván az az októberi este.

Bár a tavalyi év utolsó harmadában iszonyatos mennyiségű koncertbejelentés zúdult a nyakunkba, ez sem akadályozta meg, hogy az előadás telt házas legyen. Kapunyitás előtt bő 2,5 órával értem a helyszínre, bár tény és való, az iszonyatos erejű szél miatt nem volt sétagalopp az út. Nagy nehezen sikerült parkolót találni, és a hideg miatt inkább a kocsiban vártam meg egy ismerősöm, aki szintén a koncertre utazott fel a fővárosba.

A Barba Negra bejáratánál ekkor még senki nem volt, nagyjából 80 perccel a nyitás előtt kezdtek szállingózni az emberek, kezdésnek rögtön egy olasz házaspár, akikről kiderült, hogy a novemberi Scorpions koncerten már összefutottunk. Ahogy vártunk, és egyre érkeztek az emberek, konstatálnom kellett, hogy a magam 31 évével valószínű én vagyok a legfiatalabb a megjelentek között. Ami valahol sokkoló volt, de…legalább nem kellett futni, ha jó helyet akart az ember. 😊

Beengedés után még bőven volt idő a szokásos körökre (ruhatár, mosdó, ital, merchpult), és mivel a pólókat meglehetősen baráti áron adták, beruháztam egyre. A színpad már eleve kész volt az előadásokra: mire az előzenekar a Peter Kovary & The Royal Rebels legénysége felsétált, a klub is szépen kezdett feltelni. A zenekar neve nem volt ismeretlen számomra, de őszintén szólva nem mélyedtem bele a munkásságukba. TeCső-n volt, hogy kíváncsiságból meghallgattam néhány dalukat, de ennyiben maradt a történet. 


Na most az előzenekar létjogosultsága mindig kérdőjel: 10/8 esetben biztos, hogy azt várja a közönség mikor lesz vége. Vagy a zene minősége, vagy a hangzás, vagy a rutintalanság miatt. Erre - akárcsak két éve az Amberjack koncertje - ez az előadás is felért egy arculcsapással. A srácok bevallottan a ’60-’70-es évek zenéjét prezentálják némi mai hangulattal nyakon öntve. A dalok mellett erre ráerősített a zenészek kiállása és a hangszerek is. Ami pedig külön vesszőparipám, az az előadásmód: sok esetben egyhelyben álldogálás folyik, nincs élet a színpadon. Itt szerencsére szó nem volt ilyesmiről, folyamatos volt a mozgás, az interakciók, az összenézések, sütött a profizmus és a jó hangulat a zenészekről. Saját dalaik mellett (bocsi, számcímekkel még hadilábon állok) egy feldolgozás kapott helyet a műsorban, a Joe South komponálta Hush, amit a Deep Purple vitt igazán sikerre. A közönség ez után a dal után kapcsolt jobban, és onnantól folyamatosan kitartó tapsot kaptak a fiúk. Arra mindenképp jó volt ez a koncert, hogy jobban utánamenjek a zenekar munkásságának a következő találkozásig.

Majd elhúzták a függönyt, és percek alatt előkészítették azt a főszereplőknek. Pontban a kiírt kezdés pillanatában felcsendült az intro, a Uriah Heep legénysége pedig minden különösebb cécó nélkül lépett színpadra. (Mondanom sem kell menetrendszerű üdvrivalgás közepette.) Akárcsak két éve, most is a legutóbbi lemez nyitódalával, a gőzmozdony erejű Grazed By Heaven-nel röffentették be a motort. Tökéletes nyitónóta, azonnal képes fellökni az emberben az adrenalint. Majd szünet nélkül mentek át a szintén hasonlóan tempós Too Scared To Run-ba, ami szintén örök bútordarab a koncerteken.


Az első két dal után szólt hozzánk néhány szót az énekes Bernie Shaw: természetesen örült, hogy újra itt lehet, illetve mivel jubileumot ünnepelnek megpróbálják a zenekar egész munkásságát felölelni. (Abba most ne menjünk bele, hogy ez finoman szólva sem sikerült.) Ezután érkezett a Living The Dream, ami egy himnikusabb, kimértebb tempójú szerzemény, és ami simán elmehetne akármelyik újkori Deep Purple lemezre is. Nem véletlen mondják, hogy a Uriah Heep a szegény ember Deep Purple-je. 😊 A Take Away My Soul szintén egy új lemezes szerzemény, és hangulatában inkább a nyitó kettőshöz áll közelebb, a végén pedig hatalmasat gitározott benne Mick Box. A Rainbow Demon a zenekar egyik örökérvényű klasszikusa, fenyegető hangulatú bevezetője képes megborzongatni az embert, hogy aztán mintegy ellenpólusként egy fennkölt refrénben csúcsosodjon ki a dal.

A Rocks In The Road képében visszatértek a jelenbe, ez a szintén utolsó lemezes szerzemény élőben is hatalmasat ütött. A hadarós kezdés után visszavettek a tempóból, amikor is minden hangszeresnek lehetősége volt néhány taktus erejéig kibontakozni zenei eszközén. Ahogy haladtak előre és fokozták az elánt - a lemezverzióhoz hasonlóan - itt is Box szólójába torkollott a dal, csak kissé elnyújtott formában. Zseniális volt!

Innentől aztán slágerparádé következett: az ősz hajú gitármester konferálta fel a zenekar első slágerét, ami nem más, mint a Gypsy. Egy kő egyszerű riffre építő dal, de a maga nemében ellenállhatatlan. Az ezt követő szintén ősklasszikus energiabomba Look At Yourself-et jócskán elnyújtották, a lemezverzióhoz képest triplájára hizlalták a dalt, ami így alulról súrolta a negyedórát. A középrészben az énekes Bernie Shaw egymás után bemutatta a tagokat, mindenki kapott lehetőséget a szólózásra, de nem öncélú módon és nem a végtelenségig nyújtva azt.


Majd érkezett az a dal, amit valószínű a többség a koncert eleje óta várt és amit külön felkonferáltak: a July Morning a zenekar saját Child In Time-ja, és tulajdonképp egy olyan kompozíció, amiről nem lehet mit írni. Hallani kell és kész. A koncertverzió abból (is) marad emlékezetes, hogy az introban úgy félrenyúlt a billentyűs Phil Lanzon, ahogy illik. 😊 A Lady In Black pedig az a szerzemény, amit valószínű az is ismer, aki életében nem hallott a zenekarról. Ezt szimplán egy akusztikus gitárral kezdték el, és fokozatosan csatlakozott be az egész zenekar. A dal vége felé a közönség megénekeltetése is sorra került, és azt kell mondjam nem vallottunk szégyent. Végül a zenekar levonult a deszkákról, de szó sem lehetett róla, hogy ráadás nélkül itt hagyjanak minket!

Nem kellett hozzá két perc és újra a színpadon voltak: elsőnek jött a Sunrise, benne azokkal az őrületesen magas énektémákkal és azonnal ható refrénnel. Végül az Easy Livin’-el bevitték az utolsó gyomrost, ezzel a metalos keménységű szerzeménnyel még egyszer megdolgozták a nyakizmokat. Végül pedig - akárcsak a többi zenekar - ők is kiszórtak egy marék pengetőt és dobverőt, elköszöntek és végleg levonultak.

A két évvel ezelőttihez képest ugyan valamivel rövidebb volt a koncert (az elhangzott dalok számát tekintve), de intenzivitásban szerintem köröket vert arra. Azt ugyancsak konstatálni kényszerültem, hogy a dobos Russel Gilbrook csatlakozása az egyik legjobb dolog volt, ami anno a zenekarral történhetett: a pali olyan elánnal ütött és olyan lendületet adott a dalok alá, hogy az ember attól félt szétesik a dobfelszerelés. Tettestársa, az utoljára csatlakozott Davey Rimmer betonbiztosan hozta a bőgőtémákat, valamint sok helyütt besegített a vokálozásba.

Ami a nagyöregeket illeti, Phil Lanzon a billentyűzés mellett szintén aktív részt vállalt a vokálokban, amire az énekes Bernie Shaw-nak aznap szüksége volt, ugyanis hangja egy kissé fáradtnak tűnt, de ennyi koncert mellett néha ez benne van a pakliban. A zenekarvezető Mick Box gitáros pedig hozta a szokásos manírjait, egy-egy fals hangtól eltekintve hibátlanul és végig jó kedvvel vitte végig a koncertet. Mivel a tagok már jócskán benne vannak a korban, így fogalmam nincs mennyi van még a zenekarban, de egy biztos: amíg van rá lehetőség, meg kell nézni őket élőben! Ahogy ezt a szerdai koncert is ékesen bizonyította.  

2020. január 5., vasárnap

LE-MEZtelenítő 2019 - Egyben az egész

Langyos évkezdés után iszonyat dömping alakult ki az év végére. Visszanézve a lemezszámot, megközelítőleg hasonló mennyiségű albumot hallgattam meg, mint tavaly. Ahogy legutóbb most is vannak "igazoltan távol maradók", a lista összeállításakor úgy éreztem, ez így lesz teljesen kerek. Nem is szaporítom tovább a szót, jó böngészést (és esetleges belefülelést)! 


Airbourne – Boneshaker

Jelen lemezről már hosszabban kifejtettem a gondolataim, és az akkori álláspontom azóta is fenntartom. Az Airbourne elkészített egy újabb hangulatos, ugyanakkor a korábbiaknál némileg haloványabb lemezt. Rövidsége okán többször is végig lehet hallgatni egymás után, de folyton ott marad az érzés az emberben, hogy a dalok nincsenek teljesen kidolgozva. Remélem három év múlva a következő lemezzel ennél nagyobbat gurítanak.




Alter Bridge – Walk The Sky

Az Alter Bridge új lemezét hatalmas várakozás előzte meg részemről (is), így evidens volt, hogy a megjelenés után nagyon sokat fog pörögni a lejátszómban. Így is történt, és ahogy akkor említettem, némileg csalódást okozott. Megvannak a maga kiemelkedő pillanatai, de összességében mégis hullámzó az összkép. Látva Mark Tremonti kiadott lemezeinek mennyiségét az utóbbi években, ildomos volna egy kreatív szünetet tartani, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására.




As I Lay Dying – Shaped By Fire

Szerintem nem sokan voltak, akik azt gondolták, hogy a történtek fényében (az énekes Tim Lambesis meg akarta öletni a feleségét, amiért lesittelték) lesz valaha új As I Lay Dying lemez. A zenekar többi tagja azonban megbocsájtott a frissen szabadult Timnek és ennek az eredménye lett ez az album. Aki ismeri az AILD-t pontosan azt kapja, amit vár: dallamos egyben fifikás riffek, nyaktörő tempók, Tim üvölt, mint az állat, a refrén pedig ragad a fülbe. Metalcore - vagy nevezzük, aminek akarjuk -, a jobbik fajtából.




Asphalt Horsemen – Halld, amit mondok!

Nem kicsit volt meglepő az Asphalt Horsemen bejelentése, hogy az új lemezükön átváltanak magyar nyelvre. Dalaik hangulata alapján annyira kézenfekvő volt az angol nyelv használata, hogy ebből könnyen bukta lehetett volna. A lemez többszöri meghallgatása alapján elmondható, hogy ilyesmiről szó nincs, simán átvitték a lécet. A dalok húznak, nincsenek kínrímek, és a még korábbról ismerős szerzemények is új arcot kaptak a magyar szövegnek köszönhetően. Kíváncsian várom a következő „rendes” lemezt!




Avantasia – Moonglow

Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Avantasia túlnőtt Tobias Sammet-en. A hiperaktív német barátunk mára jóformán többet pörög az anno sideprojectként indult zenekarával, mint az Edguy-al. A stabil, három évenkénti periódusra beállt lemezek mindig hoznak egyfajta nívót, amit illik megugrani és általában ez sikerülni szokott. Más kérdés, hogy a temérdek vendégzenész ellenére néha egybemosódnak a szerzemények. Ennyi év és dal után ez bent van a pakliban, és még ha nem is fogunk új Scarecrow szintű lemezt kapni (amin nálam a definitív Avantasia album), bármikor el lehet hallgatni ezt az új dalcsokrot is, ha ki szeretnél szakadni egy kicsit a valóságból.




Backyard Babies – Silver And Gold

A Backyard Babies rendesen aláásta a renoméját legutóbbi lemezükkel, így nem kicsit volt bennem félsz az új korongot illetően. Szerencsére a svédek megrázták magukat és egy sokkal jobb albumot készítettek: nyilván ez sem ér az überklasszikus Total 13 vagy a szintén kiváló Stockholm Syndrome közelébe, de legalább nincs utána hiányérzete az embernek. Egy letisztult és feelinges rock n’ roll lemezt kaptunk a Silver And Gold képében, mely kiváló aláfestés tavaszi és nyári estékhez, de bármikor elő lehet venni, ha le akarunk lazulni egy kicsit.




Black Star Riders – Another State Of Grace

Meglehetősen meglepett, amikor bejelentette távozását az egyik fő dalszerző Damon Johnson. Mivel stílusa markáns részét képezte a Black Star Riders zenéjének kérdéses volt a hogyan tovább. Már az előző Heavy Fire albumon is kezdtek eltávolodni a Thin Lizzy vonalától, ezen az új lemezen azonban tényleg csak pillanatokban tűnik fel a legendás előd hangulata. (Oké, a linkelt dalban pont feltűnik...) Az egyre inkább háttérbe húzódó főnök Scott Gorham persze ezúttal sem nyeretlen kétévesekkel vette körbe magát, így valamelyest azért mégis borítékolható volt a minőség. Elkanyarodás ez a lemez, de a jobbik fajtából: a végeredmény így is ütős. Aki viszont tömény Thin Lizzy esszenciát vár még mindig, az messzire kerülje!




Children Of Bodom – Hexed

Dicstelen véget ért a finnek egyik legnépszerűbb metalzenekarának karrierje. Jelen állás szerint nem tudjuk mit hoz a jövő, nagy eséllyel a Hexed volt az utolsó Children Of Bodom lemez. Mely – ha már így alakult – méltó elköszönés, és visszahoz valamit abból, amiért régen szeretni lehetett őket. Bevallom nekem a Blooddrunk környékén elveszett az érdeklődésem, és az azt követő albumok meglehetősen egybefolytak. Ezért volt meglepetés, hogy ezúttal egy ilyen erős lemezanyagot szállítottak le. Kár értük...




Crazy Lixx – Forever Wild

Közhelyszámba megy, de ha az ember jó féle rock n’ roll zenét akar hallgatni, akkor ne Los Angeles-ben keressen, hanem fent északon. A svéd Crazy Lixx mára stabil ponttá vált a másodosztályban és noha globálisan áttörni már nyilván soha nem fognak, pozíciójukat magabiztosan őrzik. A rengeteg tagcserét átélt csapat mára megszilárdulni látszik, aminek eredménye ez a kerekre csiszolt, hiperdallamos album. Előző lemezükhöz képest sikerült előre lépni egy nagyot, és noha valamelyest változott a hangzásuk a korai albumokhoz képest, még mindig tudnak azonnal ható dalokat írni. Már tényleg csak egy önálló koncertet szeretnék valahol a közelben...




Killswitch Engage – Atonement

Az eredeti énekes Jessie Leach visszatérése óta a Killswitch Engage is beállt a három évenkénti lemezkiadási periódusra. Noha sok kritikában az egekig magasztalták a lemezt, szerintem nem ANNYIRA jó, mint ahogy sok helyütt írják. Nyilván nagyon minőségi a cucc, produkciós szempontból is tökéletes, nagyobb hangerőnél konkrétan leszabja az ember arcát, de egy hangyányit laposabbnak érzem, mint pl. a Jessie-vel készült visszatérő lemezt a Disarm The Descent-et. Amiért mégis meg KELL hallgatni, az a csapat korábbi énekesét is felvonultató The Signal Fire című dal. Már ezért megérte, hogy elkészüljön ez a lemez!




Leander Kills – Luxusnyomor

Köteles Leander mára tényezővé vált a honi rockzenei színtéren, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a csapata iránti töretlen érdeklődés. Mióta Rising-ről Kills-re váltott eszement tempót diktál, gyakorlatilag nincs év, hogy ne jelentkezne valami új kiadvánnyal, ennek legújabb tagja, az év elején megjelent harmadik Leander Kills korong. Szerencsére tudott csavarni egy kissé a dolgon, és változatosabb lett a végeredmény, mint legutóbb, annak ellenére is, hogy dallamai meglehetősen védjegyesek. Ugyanakkor itt is ugyanazt érzem, mint az Alter Bridge esetében: szükség lenne arra, hogy feltöltse az elemeket, kapjon új inspirációkat, hogy ne süppedjen bele az önismétlés mocsarába.




Phil Campbell – Old Lions Still Roar

A Motörhead megszűnése óta a gitáros Phil Campbell nem tétovázik, a fiaival közös lemez után végre elkészítette régóta ígérgetett szólólemezét is. Ahogy korábban már írtam, aki egy új Motörhead lemezt vár, tartsa magát minél távolabb ettől az albumtól, ez ugyanis egy változatos, sok felé kalandozó, ténylegesen a szerző stílusát tükröző dalgyűjtemény lett. Az év egyik nagy meglepetése!




Pretty Maids – Undress Your Madness

Nem tudom, hogy csinálja a dán Pretty Maids, de a 2010-es években kiadott lemezeik közül egy sincs, amelyik beleszürkült volna a diszkográfiába. Egy 40 éves karrierre visszatekintő csapatnál ez mindenképpen megsüvegelendő, hogy ilyen döbbenetes teljesítményre képesek gyakorlatilag folyamatosan. Az elődökhöz hasonló, bivaly megszólalású lemez méltó folytatás a karrierjükben, a dallamos heavy metal kedvelői képtelenek lesznek tévedni vele.




Slipknot – We Are Not Your Kind

Meglehetősen itt volt már az ideje annak, hogy a Slipknot kiadja új lemezét. Mára elértek abba a státuszba, hogy aki hallott róluk valaha, véleményt nyilvánít az új lemezről. Ez az új album is kapott hideget és meleget egyaránt, én speciel azok táborába tartozom, akiknek tetszik. A debüt és az Iowa zsigeri agressziója nyilván soha nem fog már visszatérni, kár is ebben reménykedni. Aki azonban egy néhol agyelhajítós, néhol beteg, nem kevés gépi effekttel megtámogatott metalzenét akar hallani, jó helyen jár! Érdemes egy próbát tenni vele, megéri a belefeccölt energiát!




Steel Panther – Heavy Metal Rules

Amilyen jól indult a Steel Panther, mára annyira kezd ellaposodni. Első két lemezük csont nélkül „mestermunka”, az azt követő korongot még vitte a lendület, de amit azóta produkálnak az finoman szólva is felejthető. Akadnak ugyan jobb pillanatok, melyekkel még mindig tökéletesen idézik meg a ’80-as éveket, de mind dalok, és különösen szövegek tekintetében érezhető egyfajta lejtmenet. Különösen utóbbi fájó pont, hiszen a korai zsenialitást ezúttal szimpla fuckingolásra cserélték, mely vicces ugyan két dalon keresztül, de onnantól már inkább unalmas. Kár érte, remélem legközelebb ennél jobbat mutatnak.




Tankcsapda – Liliput Hollywood

Erről a lemezről is megírtam anno a magamét, és azóta sem tudok napirendre térni felette. Öt év kihagyás után ezt miképp sikerült így abszolválni, nem tudom?! Zeneileg még úgy, ahogy elmenne a dolog, de a szövegek már tényleg feszegetik a határt. Legalább a körszínpados koncertek jók voltak, ezt a lemezt meg felejtsük el mihamarabb.




The Damned Things – High Crimes

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha új lemezt fogok hallani a The Damned Things-től, meg voltam róla győződve, hogy egyszeri blöffről van szó. Némileg módosult tagsággal, de a srácok ismét ránk szabadítottak egy új albumot, mely semmi olyat nem mutat, amit ne hallottunk volna korábban, azonban legalább tele van ütős dalokkal! Aki kíváncsi rá, hogy mit csinálnak az Anthrax, a Fall Out Boy és az Every Time I Die egyes tagjai szabadidejükben, itt megtalálja a választ!




The Treatment – Power Crazy

A brit The Treatment-et néha nem igazán tudom hova tenni. Még 2014-ben láttam őket az Alter Bridge előzenekaraként, azóta kiadtak két lemezt, elfogyasztottak két énekest, és még véletlenül sem jöttek a közelbe koncertezni. Pedig ez a nem kevés AC/DC hatást felvonultató, roppant feelinges zene könyörög azért, hogy élőben is hallhasd! Noha ezúttal sem csináltak mást, mint megírtak egy csokorra való húzós, kő egyszerű rock n’ roll szerzeményt tele együtt üvöltős refrénekkel, nagyobbrészt mégis működik a dolog.




Volbeat – Rewind, Replay, Rebound

Mára a Volbeat is meghatározó tényező lett a világ rockzenei vérkeringésében: felküzdötték magukat az első vonalba, felettük tényleg csak a leg-leg-leg ligába tartozó globálzenekarok foglalnak helyet (Metallica, Guns N’ Roses, AC/DC, stb.). Igaz, miképp korábban írtam, ehhez kellett egy váltás, elhagyták a korai kő metal hangképet, és egy sokkalta polírozottabb, felvizezett hangzással álltak elő, mely képes a szélesebb rétegeket megfogni. Ugyan vannak jó pillanatai a lemeznek, de érezhetően egyre inkább nem nekem szól.




Whitesnake – Flesh & Blood

Egy ekkora múlttal rendelkező zenekarnál mindig bent van a pakliban, hogy aktuális lemezük egyben az utolsó is, és ismerve az énekes/főnök David Coverdale hozzáállását ez simán lehet realis. Amennyiben így van, úgy méltán lehetnek büszkék erre a korongra, mely meglehetősen nagy kihagyás után, és nyögvenyelősen állt össze, de a végeredmény több, mint kielégítő. Hozza a hamisítatlan Whitesnake hangulatot, és noha Covi hangjával valószínűleg nagyon megküzdött a hangmérnök a felvételek közben, így sem érzi azt az ember, hogy félvállról vették volna a dalírást. A kissé talán túl hosszú lemez tele van jobbnál jobb szerzeményekkel, de néha becsúszik egy-egy jellegtelenebb is. Az ezredforduló óta kiadott albumok színvonalát azonban csont nélkül hozza.


2019. december 12., csütörtök

Bíborszínű varázslat - Deep Purple (2019. december 9. Budapest)


Akárhogy nézzük, sajnos lassan elérünk abba a korba, amikor a ma már dinoszaurusznak nevezett zenekarok nemsokára befejezik az aktív pályafutásukat. Ebből a listából elég a Black Sabbath-ra, a Scorpions-ra, a KISS-re vagy épp jelen írásom tárgyára, a Deep Purple-re gondolni. Nincs mit tenni, az idő könyörtelenül száguld és ahol a tagok már a 70-es éveiken túl vannak, ott előbb-utóbb Damoklész kardjaként lebeg felettük a befejezés súlya. Addig azonban még megmutatják nekünk, hogy hiába a kor, nem kell őket leírni!

Egy viszonylag sima út után kapunyitás előtt bő másfél órával értünk ki az Arénához, ami az én mércémmel mérve simán kibírható fél lábon. A kiírt időpontban minden különösebb probléma nélkül nyitották a kapukat, szerencsére tolakodás sem volt, így minden gond nélkül, nyugalomban lehetett haladni. A színpad előtti helyünk elfoglalása után bőven volt idő kimenni ruhatárazni, mosdóba, illetve italért is.

A várakozás kínkeserves percei csigalassúsággal haladtak, de 19:45-kor végül megtört a jég és a deszkákra sétált az előzenekar, a kanadai illetőségű Monster Truck. Ez volt a negyedik találkozásom a favágókkal és ahogy eddig, úgy ezúttal sem okoztak csalódást. Bő 45 perces blokkjukba 10 dalt préseltek bele, ironikus módon a tavaly megjelent, kommerszebbre vett True Rockers albumot teljesen mellőzték. Az olyan dalok mellé, mint a nyitó Don’t Tell Me How To Live (az ars poetica!), az Old Train, a The Lion vagy a Sweet Mountain River viszont elővezettek több, eddig nem publikált új szerzeményt, amelyek egytől egyig bizakodásra adnak okot. Most már tényleg csak abban reménykedem, hogy egyszer egy saját, egész estés koncerten is elcsíphetem őket, nem mindig előzenekarként. Mondjuk egy Dürer kertes koncert adná. Nem kicsit.


Majd rövid átszerelés következett, hipp-hopp „letakarították” a színpadot, és pontban a kiírt kezdéskor felcsendült az introként használt Gustav Holst szerzemény „A bolygók” szvit „Mars -  The Bringer Of War” tétele. A Deep Purple tagjai egymás után sétáltak fel az intro alatt, és rögtön belekezdtek az überklasszikus Highway Star-ba. Természetesen az énekes Ian Gillan lépett utoljára a pódiumra és ő kapta a legnagyobb üdvrivalgást is a közönség részéről. Korukhoz képest hihetetlen svunggal játszottak és szünet nélkül mentek át a szintén stabil bútordarabnak számító régi-régi Pictures Of Home-ba.

Ilyen harapós kezdés után tovább betonoztak az őrületes grooveal rendelkező -ugyancsak őskövület- Bloodsucker-el, amit most hallottam élőben először. A Demon’s Eye-hez sem volt még szerencsém élőben, bár nem is igazán a kedvencem. Mondjuk szívesebben hallottam volna helyette a Fireball-t, de persze ettől a daltól sem vérzett be a fülem. Majd érkezett az este egyik csúcspontja, a Steve Morse fémjelezte korszak -számomra- legjobb dala a Sometimes I Feel Like Screaming. Nem gondoltam volna, hogy ezt a dalt valaha élőben hallom, és annak ellenére, hogy kb. a feléig játszották el mégis a legmaradandóbb emlék lett az elhangzott szerzemények közül. A dal első szólója után váltottak át Steve Morse magánszámába, ami egy pár perces gitárszóló volt, a rá jellemző egyedi manírokkal.


A Jon Lord-nak dedikált Uncommon Man szintén nagyot ment élőben, alapból van egy olyan húzása, ami ordít azért, hogy koncerten játsszák. A végén a mester fényképét is kivetítették, méltó módon adózva az emléke előtt. A szintén örök koncertfavorit Lazy-t sem lustulták el (bocs a rossz szóviccért), a Sometimes mellett a másik csúcspontot jelentette nekem. Gillan itt egy mikulássapkában tért vissza a dal közepén, és így vezette elő állandó herfliszólóját, mintegy reflektálva a közelgő ünnepekre.

A legutóbbi lemez nyitódala a Time For Bedlam is hatalmasat szólt, nem véletlenül hagyták bent a programban. Akik 70 évesen ilyen kaliberű dalokat képesek írni, ne gondolkozzanak a befejezésen kérem! A billentyűs Don Airey változatos, ugyanakkor több klasszikust megidéző magánszámából kibontakozó Perfect Strangers felcsendültekor már sejthető volt, hogy közelebb vagyunk a koncert végéhez, mint az elejéhez. A ’84-es újjáalakulás utáni első lemez címadója mára ugyanúgy kihagyhatatlan darab lett, mint több ’70-es években született testvére. Nem érdemtelenül, ugyanis egy hihetetlenül fogós, ugyanakkor energikus darabról beszélünk.

Az ezt követő Space Truckin’-t a hőskorban 20 percesre is elnyújtották, most nem volt ilyen maratoni hosszúságú, ugyanakkor az összes tag rendesen megdolgozta a hangszerét. Különösen a dobos Ian Paice aki 71 évesen beiktatott egy olyan duplázós betétet a dal végén, ami hallatán akaratlanul is kiszaladt egy „Azt a kurva!” a számon. A zárás természetesen nem lehetett más, mint minden riff ősatyja, gitárosok első lépese, a Smoke On The Water. Értelemszerűen nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom ezen a dalon volt a legnagyobb beindulás a közönség részéről, konkrétan olyan megjegyzést is hallottam, hogy volt, aki csak ezt a dalt ismerte, úgy jött koncertre, a többin vígan mobilozott. Egészségére.


Némi pengetőszórás és elbúcsúzás után persze visszatértek egy ráadás erejéig. Talán leghíresebb feldolgozásuk, a Hush adott volt, hogy nem maradhat ki a szórásból: itt kicsit visszarepülhettünk az időben, ugyanis a két „új fiú” Don Airey billentyűs és Steve Morse gitáros egy akkora kérdezz-felelek betétet épített a dal közepébe, hogy a fal adta a másikat. A ritmusszekció játszi könnyedséggel követte le őket, öröm volt hallani, ahogy egymásnak adogatták a labdát. Végül a basszusgitáros Roger Glover is bemutatta, hogy miért is van ott, ahol, a szólójából kibontakozó Black Night-al feltették a pontot az i-re. (Közbeiktatva egy Hendrix betétet!) Arra is jutott energia, hogy a dal közepén Morse megénekeltette a közönséget: lejátszott egy futamot a gitárján amire „kénytelenek” voltunk válaszolni. Majd ismét elbúcsúzás és végleg levonultak a deszkákról.

Én meg nem nagyon tudom mit írhatnék. Harmadik alkalommal láttam a hard rock egyik úttörő zenekarát, de talán ez volt a legjobb koncert az eddig látottak közül. Hihetetlen felszabadultan, mindenféle stressz nélkül játszottak, látni rajtuk, hogy még mindig élvezik a koncertezést. És persze, el lehet mondani a szokásos mantrákat, hogy ez már nem az igazi, mert nincs itt Blacmore és Lord, meg Gillan sem énekli már ki a Child In Time-ot, de aki megnézi egy koncertjüket, az kizárt, hogy csalódva távozzon. Fogalmam sincs mennyi év van még bennük (jövőre amúgy új lemez, de a turné azért kétesélyes), illetve látjuk e még őket hazai színpadon, de ha ez volt az utolsó élő találkozásom velük, én hálát adok a sorsnak, hogy láthattam a zenekart. Azért bízzunk benne, hátha!

2019. november 20., szerda

Még lendületben - Scorpions (2019. november 18. Budapest)


Egy ilyen karrierrel rendelkező zenekarnál mindig bent van a levegőben, hogy az ember utoljára láthatja a tagokat színpadon. A Scorpions legénysége sem lesz már fiatalabb, idestova 54 (!!!) éve tolják a szekeret, ami pont kétszer olyan hosszú karrier, mint ami sok zenésznek egyáltalán megadatott években. (Hendrix, Morrison, Cobain, stb.) A 2011-ben belengetett búcsúturnéból persze nem lett semmi, a lendület azóta is kitart, de érezhetően kényelmesebb keretek között.

A három évvel ezelőtti koncertről sajnos lecsúsztam, így ezúttal mindenképp ott akartam lenni. A jegyet már idejekorán megvettem, ami jó döntésnek bizonyult, mivel a koncert előtti hetekben már csak elvétve lehetett belépőt kapni. Szerencsére a koncert napján kegyes volt az idő, így napsütésben indulhattam útnak, ami továbbra sem normális állapot novemberben, de most valahogy nem bántam. Hamar megérkeztem, enni-inni-körülnézni is bőven volt idő, majd délután 4 körül sétáltam ki az Arénához.

Ekkorra már 10-12 ember várakozott, de szinte kivétel nélkül külföldiek voltak. Hamarosan jöttek ismerősök, így hamarabb telt az idő, a fél 7-re kiírt beengedésig viszonylag gyorsan peregtek a percek. Bár ahogy besötétedett, úgy lett egyre hidegebb. A beengedés lekopogom zökkenőmentes volt, a biztonságiak sem hozták a szokásos „semmit nem tudok” attitűdöt, szóval végre egy kis sikerélmény is adódott.


Futni azért muszáj volt az első sorért, de gond nélkül odaértem, még úgy is, hogy a fentebb említett külföldi delegáció azért próbált tolakodni beengedés előtt. Innen is csókoltatom őket…Bent bő másfél órát kellett várni, de simán ki lehetett menni később a mosdóba vagy italért. A pólóvásárlásról viszont lebeszéltem magam, a 11000 Ft-os ár már enyhén túl van az ingerküszöbömön.

Mivel nem volt előzenekar (ezt most egyáltalán nem bántam), így titkon bíztam benne, hogy akár ez is egy „An evening with…” típusú koncert lesz, de utólag belátom badarság volt ilyet feltételezni. A németek legsikeresebb rockzenekara (jó tudom, ott a Rammstein, de azért nem egy kávéház a kettő) nettó 20 perc késéssel lépett a deszkákra. Egy egész hangulatos intro után a legutóbbi lemez nyitódalával, a „Going Out With The Bang”-el kezdtek, ami alapjáraton egy jó dal, de –szerintem- nem lemez- ill. koncertindítónak való. Mindegy, ezen nem veszünk össze.

Az utána következő „Make It Real” borítékolható volt, ez régóta kirobbanthatatlan a setlistből, itt már jobban elkapott a hangulat. A „The Zoo” szintén örök bútordarab, de még mindig iszonyatos húzása van. Az énekes Klaus Meine itt szokás szerint kiszórt vagy 20-30 dobverőt, de vagy közvetlen a színpad előtti részre, vagy próbálta előre dobni a kifutón túlra, de mind leesett az árokba. A fotósok pedig szépen zsebre tették mindet…


Az instrumentális „Coast To Coast” sem hatott meglepetésként, ennél a dalnál Meine is gitárt ragadott, a dal végén már mind a négy húros hangszert pengető zenész a kifutó elején pózolt. Ennek a dalnak amúgy hihetetlen jó főtémája van, simán énekelhető, nem nettó erőfitogtatásra épül. Majd visszamentünk az időben, egészen a ’70-es évekig, amikor a zenekarnak még egy egész más arca volt. Ezt a korszakot az őstehetség Uli John Roth gitáros fémjelezte, és az itt megjelent lemezekből kaptunk egy kivonatot. Egy medley keretében a „Top Of The Bill / Steamrock Fever / Speedy’s Coming / Catch Your Train” részletei hangzottak el, és bődület volt, hogy mai hangzással mennyivel másképp (nyilván sokkal jobban) szólnak ezek a réges-régi szerzemények.

A szintén legutóbbi lemezes „We Built This House”-ra nyugodtan rásüthetjük, hogy instant sláger, a ragadósabb fajtából. Örültem, hogy bent hagyták, szerintem az egyik legjobb újkori daluk. Majd érkezett az első hangszeres bemutató, a szólógitáros Matthias Jabs magánszáma, ami a „Delicate Dance” nevet viseli a keresztségben. Nem egy sima gitárszólóról van szó, amikor csak teker A-ból B-be, hanem egy remekül összerakott instrumentális dalról.  (Érdekesség, először egy akusztikus koncertlemezen jelent meg, utólag hangszerelték át rockverzióra) Itt egyébként (azt hiszem) Matyi gitártechnikusa ritmusozott, de ebben nem vagyok 100%-ig biztos.

Majd kisebb pihenő, az egyik alap ballada a „Send Me An Angel” teljesen akusztikus hangszereléssel szólalt meg és az összes zenész a kifutó elejére tömörült össze. Még a dobos Mikky Dee is kapott egy mobil dobszerkót, így végre őt is látni lehetett, nem csak egy-egy kart belőle néha. A következő „Wind Of Change”-t miattam nyugodtan kivehették volna, annyira elcsépelt darab, de sokan hallhatóan itt eszméltek rá milyen koncerten vannak, így nyilván nem tehette meg a zenekar, hogy jegeli.

A „Tease Me Please Me” akkor már sokkal jobb volt, ez lemezverzióban is vadállat, ezzel az extra döggel egy tökéletes kontrasztot adott a szellő után. Majd ismét szóló, ezúttal a húros szekció vonult le, és az ex-Motörhead ütős mutatta meg mit tud. A dobszerkót feljebb emelték, így már méterekkel felettünk csépelte a cájgot. Szerencsére pont kellő hosszúságú volt a szóló, hogy ne fulladjon unalomba, és jól össze volt kombinálva a vetítésekkel.


Innentől már nem volt vissza sok: az ellenállhatatlan „Blackout” ismét felpörgette a motort, hogy a záró „Big City Nights” bevigye az utolsó csapást. Majd meghajlás, pengető- ill. dobverőszórás, és levonultak. Ekkor jártunk 70 percnél. Néhány minutum után persze visszajöttek ráadásra, ahol előbb a valaha írt legszebb szerelmes dal a „Still Loving You” került terítékre, benne Rudolf Schenker felejthetetlen gitárszólójával. Az utolsó dal megtisztelő joga nyilván nem juthatott másnak, mint az übersláger „Rock You Like A Hurricane”-nek. Szerintem nem árulok el titkot, ha azt mondom itt volt a legnagyobb aktivitás a közönség részéről. Majd újabb meghajlás valamint ereklyeszórás, és végleg elhagyták a deszkákat.

Nettó 90 percbe belefért minden, ami miatt őszinte leszek vegyes érzéseim vannak. Ahogy a bekezdésben említettem: nyilván benne vannak a korban, elvégre Klaus Meine énekes és Rudolf Schenker gitáros 71 éves, a másik hathúros Matthias Jabs is 65. évét tapossa. Ez egyébként abszolút megsüvegelendő, hogy ennyi idősen is ilyen elánnal tolják az ipart, az meg főleg, hogy ilyen kondiban vannak. (A bőgős Pavel Maciwoda és a dobos Mikky Dee az 50-es éveik közepén járnak, de messze ők néztek ki a legrosszabbul, a szolid apatest mindkettejüknél megvolt.)

Persze örül az ember, hogy láthatja még őket élőben, de ahogy az elhangzott dalokból is kitűnik, meglehetősen biztonsági játékot játszanak, egy standard „Best Of”-ot kaptunk, zéró meglepetéssel. Pedig egy ekkora életműből igazán lehetne mazsolázni, bőven van még ott merítési lehetőség. (Egy „No One Like You”-t még szeretnék egyszer élőben hallani!) De mindegy, nem panaszkodom, örülök, hogy harmadjára is láthattam a zenekart, még akkor is, ha a három találkozás közül ez volt a legkevésbé inspiráló. Mindenesetre soha rosszabb koncertet, és kívánom, hogy még sokáig tartson ki a lendületük!